Megtaláltam! Őt. De ne örüljünk, már el is veszítettem. Elhagyott.

A megismerkedésünk egy csoda volt, mint ahogy a kapcsolatunk egészen a végéig. Röhejes alig több, mint egy hónapot voltunk együtt. Vicces mi?! Minek sírok valaki után egy nyavalyás hónap után?

Ez volt a legjobb hónap, amit valaha is volt szerencsém átélni, és hihetetlenül nagy hálát érzek ezért, és mély fájdalmat egyszerre. 

Mindent megtettünk egymásért, testileg-lelkileg tökéletesen együtt működtünk. Hetekig szinte minden este hálát adtam, és megköszöntem amiért az ég (???) őt nekem ajándékozta. Pontosan ezért, mert hiszek azokban az idétlen hülye sorsszerű csodákban biztosan állíthatom, hogy ő hozzám illő, hozzám tartozik, ő a társam, csak most gyenge és vak. És hülye. Teljesen!

De Ő elhagyott. Mert nem tudja leküzdeni a démonjait, a múltját, és a segítségem nem kell neki. Hát igen, Bak, egyedül akarja megoldani a problémáit. Csak egyetlen probléma van ezzel, így mindketten egyedül maradunk, mindketten szenvedünk.

Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy valaha más férfival legyek, most, hogy tudom milyen A Tökéletes. Igen, mondom ezt mind úgy, hogy elhagyott és, hogy lelki problémái vannak. Akkor is. Ő..

Szóval, terápiába kezdek. Írás és menekülés. Talán megint ideje elköltözni, jó messzire, amilyen messze csak lehet, és mindeközben írni, írni és írni... Én Vele ellentétben bátor akarok lenni, nem félni az érzéseim, érzelmeim kitárulkozásától, elmondom mindenkinek: fájdalmat okozott a Férfi, akiről azt hittem a társam. Kiírom őt magamból, míg el nem múlik a szeretetem iránta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.