A kis terápiámnak lassan vége, gyógyulófélben vagyok. Kivéve, amikor a régi szép együtt töltött időnkre gondolok, miközben a levelezéseinket, sms-einket olvasgatom, amelyekben azt hazudja, hogy nem tudna elhagyni, és velem tervezi az életét. Semmi kétség, hazudozó! Az emlékek…

Eddig igazán izgalmas májusunk van, igazán izgalmasan változatos időjárással. Melegítek is magamnak egy forró teát. Pálinkával. Érdekes, nekem ez az időszak mindig az újrakezdésről szól, pedig most már inkább folytatni szeretném, nem már megint előről kezdeni az egész…

Azért az egyért világ életemben büszke voltam magamra, hogy merek kockáztatni, és merek bátornak lenni. Nem félni. Nem félni. Mondok egy példát: szóval, most most igazán őszintén elmesélem és vállalom az pocsék érzéseimet, a jelenlegi bánatomat. Egyrészt, mert talán egyszer…

Megtaláltam! Őt. De ne örüljünk, már el is veszítettem. Elhagyott. A megismerkedésünk egy csoda volt, mint ahogy a kapcsolatunk egészen a végéig. Röhejes alig több, mint egy hónapot voltunk együtt. Vicces mi?! Minek sírok valaki után egy nyavalyás hónap után? Ez volt a legjobb…