Munkából hazafelé utazom a metrón. Itt, a föld alatt nagyobb a lélektelen szürkeség, mint amit fent a időjárás okoz. De nekem jó kedvem van. Úgy érzem, mintha én szivárvány színekben ragyognék, miközben mindenki más bágyadt és hamuszürke.

Csak állok a kocsi koszos falának dőlve, igyekszem összehúzni magam, hogy  a megindult a délutáni tömegárad következtében minél kevesebb emberrel keljen érintkeznem. Tudomást sem véve a megállókról magamba szálltam az élet nagy kérdéseivel, mit az újdonsült "mentorom" ajándékozott búcsúként, leckeként nekem. Váratlanul a semmiből megcsap a vattacukor illat. Hmmm, málna és vanília. Hirtelen az arcomba vág egy kép egy ismerős helyről, érzésről. Három varázslatos másodpercre tisztán látom magam előtt az otthoni, piliscsévi búcsúnk ünnepét, a teret a fényes szeptemberi langyos napsütésben. Olyan valóságos, szinte érzem magamon a kellemes 20 fokot. Egészen idáig nem is tudtam, hogy ez az emlék, a búcsú számomra fontos, és, hogy a vattacukor illatával párosítom. Talán mert kisgyerekként folyton faltam, nem is az íze miatt, inkább csak a vele való játék kedvéért. Becsukom a szemem és egy mélyet szippantok az illatból. Hmm...otthon...meleg. Azt hiszem gyakrabban kellene hazajárnom. 

Kinyitom a szemem. Az illat egy férfié, illetve a parfümjéé. Milyen romantikus is lenne, ha meglátnám, és azt mondhatnám, hogy "Ő az!". De persze nem, a férfi csak egy szimpatikus arc a tömegből, semmi több. Ideje felébredni, le kell szállnom. Azért, az ajtóhoz tolongva egy pillanatra ránézek, biccentek a fejemmel és rámosolyodom, amolyan "köszönöm az élményt"-ként.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.