A kis terápiámnak lassan vége, gyógyulófélben vagyok. Kivéve, amikor a régi szép együtt töltött időnkre gondolok, miközben a levelezéseinket, sms-einket olvasgatom, amelyekben azt hazudja, hogy nem tudna elhagyni, és velem tervezi az életét. Semmi kétség, hazudozó! Az emlékek nyugtatóak, de már már én sem tudom, hogy bennük élni öngyógyítás, vagy öncsonkítás e.

Néha még visszafogok esni, főleg esténként, tudom, és olyankor újra rá gondolok, a különböző szituációinkban, mint például, ahogy simogatom a tarkóját miközben vezet és mesél valami tök érdektelen dolgot számomra ismeretlen emberekről, és néha ilyenkor csak úgy a semmiből rám nézett, hogy azt mondhassa, hogy szeret. Valószínűleg tényleg nem teljesen normális. Mondjuk én sem. Szóval, ilyenkor majd mindig mosolygok, és közben azért azért bekönnyesedik a szemem, mert hát ilyenek ezek az emlékek. Kicsit utálom is őket, mert már csak emlékek. Remélem egyszer elfelejtem, teljesen kitörlődik a memóriámból, tudod, mint a Man in black-ben.

Ma hazafelé az irodából eszembe jutott egy rakás közhely, mint például, hogy az élet megy tovább, és mindennek oka van, és a sors is így akarta, na meg persze ez is egy jel, és istennek más tervei vannak. Elhatároztam, hogy hinni fogok nekik! Mindegyiknek. Rontani már úgysem tudok a helyzeten. Tehát, útközben eldöntöttem, hogy csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna, mintha túl lennék rajta, és akkor talán el is hiszem, hisz hogy is van ez, amire erősen gondolsz az a valósággá válhat. Így, eldöntöttem, hogy a utam hátralévő részét kiegyenesedve, emelt fővel járom végig, nem fogom tovább nézni a járdát! Felveszem újra az ajakpucsítós mosolyomat, és figyelek a lépteimre; hogy újra olyan igazán évisen, feneket riszálva. Kecsesen, nőiesen, magabiztosan. Egy régi kedves barátnőm szerint ez a védjegyem, senki nem tud így lépkedni, ilyen magabiztosan. Ez a színészet alapja. Ha nem is vagy jól, de nem engeded, hogy mások lássák. Eldöntöttem, szeretném megóvni a kisugárzásomat, és nem akarom elveszíteni a fényemet, ami már így is megkopott. Minél többet csalódok, egyre kevésbé leszek "én". Elszürkülök. Ezt nem hagyhatom. Szóval, ha holnap reggel felkelek, először is hálát adok, amiért újra van egy új napom, amikor minden más lehet, aztán felöltözöm csinosan, nőiesen, hisz attól, mert egyedül maradtam nem lettem özvegyasszony, majd szolidan, enyhén üzletiesen feltűzöm a hajamat, és kisminkelem magam, mert nő vagyok, ezt érezni is szeretném. Egy nőnek maradjon meg a méltósága, s a nőiessége. 

Már alig várom a reggelt! Külsőségekben mindent ott folytatok, mint amikor még volt kiért készülődnöm. Most magamért fogok, és mindenki másért. 

Új nap. Tiszta lap.

Tulajdonképpen hálás vagyok, mert amíg tartott, annyi szeretet kaptam, mint mástól például...nem, mint még soha senki mástól. És én ezért annyira hálás voltam, hogy viszonoztam ahogy csak tudtam. Ezt köszönöm. És türelmetlenül várom, hogy megtudhassam, hogy mi volt ezzel a leckém, mi a tanulságom. Talán az, hogy ez az egész olyan, mint egy könyv, amit meg kellene írnom. Olyan, akár egy Marian Keys könyv első fejezete, mikor a főhősnő "boldog" idilli életét mutatja be, hogy látszólag mindene megvan, de persze ez csak a látszat, mert a főszereplőt elhagyják, vagy megcsalják, de mindenképp magára marad, hogy valami új kezdődhessen, miközben jelleme erősödik, és talpra áll. Persze a vég garantált happy end; hősünk megtalálja amit keresett; karriert, nagy szerelmet, a gonosz, csalfa exet pedig okításképp dobja, mert neki már sokkal jobb. A különbség egyelőre csak annyi, hogy én visszafogadnám őt. Megmagyarázhatatlan, logikátlan egy hülyeség ez a szeretet! Mindenesetre bátor főhősnő leszek és újrakezdem. Talán külföldön. Mert ha már lúd legyen kövér és egyébként is, nulláról szép felállni. Egy fejezetnek vége, várom a folytatást.

( Kár, hogy a valóság az, hogy pokolian szenvedek, és vele akarom a folytatást. Legfeljebb valami beteg pszicho könyv lesz belőle)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

notC 2014.05.15. 11:50:10

Szia Yaled, nem igazi vigasztalásul, de szerintem mindenkinek meg vannak ezek a beteljesületlen nagy ők. Azok az emberek, szerelmek, amik valamiért nem a megfelelő időben, megfelelő pillanatban jöttek el, melyek csak mint beteljesületlen ígéret kísérnek vagy kísértenek végig az életünkön.
Talán pont ez adja az értékét: a bizonyosság hiánya, hogy tényleg működött volna holtomiglan, avagy a megálmodott lehetőség, hogy ő volt az igazi, az egyetlen, és a soha meg nem ismételhető.
A legrosszabb ebben az, hogy jönnek majd mások, kisebb nagy ők, olyanok, akik nyomába sem érnek az elképzelt tökéletességnek, és nekünk majd be kell érnünk velük, boldognak kell lennünk egy életen át...
Pedig nincs bizonyítékunk arra, hogy tényleg működött volna, hogy nem laposodik el pár hónap vagy év alatt, hogy nem láttuk volna meg azon tulajdonságait, amelyek apró csöppekben mérgezték volna meg a szerelmet, hogy tényleg képesek lettünk volna túllépni a gondokon, a hullámvölgyeken.
Nincs bizonyíték, csak bizonyosság, hogy de, márpedig működött volna.
Jók ezek a szerelemek. Kellenek az embernek, hogy legyen egy ábránd amit kergetni lehet, hogy legyen hová visszabújni, elmerengeni a múlton, megélni mindannyiszor az örömöket, s megsiratni azt, ami valójában sosem volt a miénk.

Válasz erre 

Yaled · http://csokiscsulok.blog.hu 2014.05.15. 12:08:33

@notC:
Szia,
azért kösz. :) Sosem hittem a "nem megfelelő időben" dologban. Zűrös az élete és nem rakta rendbe a múltját...blabla hülyeségek. Kifogás. Ilyen az élet, mindig vannak problémák..
30 éves vagyok. Egész normális. Némi eszem is van és helyes az arcom. Mégis egyedülálló vagyok, mint egy jó néhány korombeli barátnőm, ismerősöm. DE a 30 évem alatt eddig sajnos egyedül rátudtam azt mondani, hogy testileg-lelkileg mindent megkapok és többet is, mint amit valaha reméltem, kár, hogy gyáva. Szóval, ha őszinte akarok lenni, előbb-utóbb véget ért volna...
Egyedül azt sajnálom, hogy a sok idióta megnehezíti, hogy a következő embernek is kimerj nyílni, merj közeledni, őszintének lenni, nem összaszarni magad attól, hogy na vajon ő is lefog e lépni... se baj, az idő állítólag mindent megold :)

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: