Itt ülök és várok. Persze, hogy rá! Itt, ebben a koszos megállóban láttam jó néhány év után először, és itt köszöntünk el egy "Jó volt látnival". Na, igen, jó lenne megint. Szóval, most várom a csodát, benne úgyis hiszek. Ülök ezen a rozzant padon, kb minden harmadik emberről azt hiszem, hogy elakarja lopni a táskámat, vagy a telefonomat, de sebaj, mert minden második emberre meg azt hiszem, hogy Ő jön. Olvasást imitálok. Egyrészt haladnom kéne az egyébként tök érdekes könyvemmel - csak kár, hogy képtelen vagyok figyelni - , másrészt a fantáziámban olyan romantikusnak képzeltem el, ahogy észrevesz, jön felém, én olvasok és megszólít... ahh. 

Tisztára, úgy viselkedek, mint 17 évesen! Azt hittem ezt már rég kinőttem. Hol van ilyenkor az a flegma, "ki ha én nem?' természetem? De hát mit csináljak? Most nem az eszem vezet, ő már rég feladta. Érdekel és látni szeretném őt, és csodálni is kicsit. Ennyi elég is. Komolyan. Csak látni akarom, pár szót váltani vele, melyekben valószínűleg szénné égetem magam.  Vállalnám még így is, hogy tudom, ha találkozunk megint olyan zavarban leszek, hogy az IQ-m a korommal lesz egyenlő..

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.