Van néhány barátnőm, akik porrá alázták magukat minden önbecsülésükkel együtt a párjukért miatt, tipikusan azok a fajta nők voltak akkor, akik bármit megtesznek azért, hogy a szerelmük el ne hagyja őket. Sajnálom, és szégyellem, de mindig éreztem egy csepp sajnálatot és egy kis lenézést az ilyen női viselkedés iránt.

Emlékszem, egy Julinak - ő a "gyógyítóm", mondjuk úgy, hogy a bölcs természetgyógyászom - mondtam, hogy ha ilyen megalázó tud lenni a tényleges nagy szerelem, hogy olykor, mint például ezekben a szélsőséges helyzetekben maga a pokol - szenvedsz, sírsz, hisztizel - akkor köszönöm, nem kérek belőle és inkább eléldegélek életem végéig a fellángolások adta kis szeretet foszlányokból, de ezt a fájdalmat nem kérem cserébe azért kis jóért, amit viszonzásként kapok. 

A szerelem jó, van is rá igény, de a csendes nyugodt változatára vágyom. Nem akarom elveszíteni az eszem. Talán nem is merek elveszni ebben a teljesen ambivalens érzésben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.