Leszögezném, nem bírom az amerikai kultúrát, viszont a Hálaadást irigylem tőlük. Persze, tudom, hogy a Thanksgiving-nek megvan a maga történelme,de kellene egy ilyen ünnep ebbe a pesszimista országba, mindenkire ráférne, hogy leüljön a hozzá közelállókkal és őszintén hálát adjon. Mindenkinek van miért, csak ebbe nem gondolunk bele.

   Pocsék évem volt, de nemrég tartottam egy kis számadást, és arra jutottam, hogy iszonyatosan hálás lehetek - és vagyok is!!! - azért, mert remek emberek vesznek körül! Senki lennék nélkülük és valószínűleg már rég a depresszió legmélyebb bugyraiba süllyedtem volna a semmilyen kis hülye problémáim miatt.

Mára úgy érzem igazán szerencsés vagyok, csak lassan haladok előre, na de kit érdekel, amíg olyan barátaim és családom van, akik feltétel nélkül szeretnek, ezzel a töménytelen sok hibámmal együtt?!

    A barátaimért tényleg hálás vagyok. Összenőttünk. Ott vagyunk egymásnak. Tényleg szó szerint mindig számíthatunk egymásra, és ez baromi ritka.

   Az emberek elfelejtik a hála lényegét; rá kellene ébredni, hogy mindig van miért örülni, mindig van mit, kit megköszönni.

“Ha az egyedüli ima, amit elmondasz egész életedben, így hangzana: “Köszönöm”, az is elegendő lenne.” (Meister Eckhart)"

Jah, és a Dubary csirkemellért is rendkívül hálás vagyok!:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.