Nagyjából két hónapja szakítottam.
Azóta nyugodtabb vagyok. Nem feszengek annyit. Elégedettebb vagyok. Független és ezt szeretem. Néhány dolog megváltozott, ami nem baj persze.
Van időm. Magamra, a barátaimra. Van pénzem magamra, szórakozásra. És ezek a dolgok miatt már nem kell, hogy rosszul érezzem magam.
Szívás, hogy mégsem Ő volt a baromi nagy szerelmem, vagy lehet, hogy ő volt, csak nem tudtunk együtt működni - túlságosan hasonlítottunk...pff, bak... - de a világon semmi rossz nincs a szakításban. Kapsz egy új, tiszta lapot. Lehetőséget.
Lehetőséget, hogy majd találsz valakit, aki tényleg szeret, úgy ahogy minden harmincadik életévéhez közeledő  Bridget Jones életérzésű nő szeretné; tudod, "úgy ahogy vagy", s amíg ez be nem következik élek, mármint úgy igazán. Aztán majd lehiggadok. A megfelelő ember, társ mellett mindenképp.