Azért az egyért világ életemben büszke voltam magamra, hogy merek kockáztatni, és merek bátornak lenni. Nem félni. Nem félni. Mondok egy példát: szóval, most most igazán őszintén elmesélem és vállalom az pocsék érzéseimet, a jelenlegi bánatomat. Egyrészt, mert talán egyszer jókor, jó időben elolvas valaki, akinek a gondolataim segítséget jelenthetnek. Másrészt én ilyen végletekig őszinte figura vagyok, így érzem magam hitelesnek. Na meg, a helyzet az, hogy amint leírom az érzelmeimet, gépelés közben a megkerülhetetlen valósággá válnak, amellyel kénytelen vagyok szembe nézni, s mindezt a terápiát egészen addig fogom csinálni, míg a bennem lévő bánat fel nem szívódik. Gyermekkoromban sokszor csináltam valami hasonlót, mikor beütöttem magam, és belilult a sebem, addig nyomtam, amíg a fájdalom meg nem szűnt. Fura mód ez mindig hatott.

Szóval, az van, hogy elhagytak. Nem is akárki, és nem is akárhogy. Ez a férfi a másik felem volt, vagy legalábbis elhittem, hogy az, és tudja mit jelent a társ (partner, pár, szerelem, igazi, Ő) fogalma, hogy bajban is ott vagyunk egymásnak. Különleges volt. Mint én férfiban, csak ő zakkant (labilis, problémás, bogaras, komplexusokkal teli) én meg nem. Ezt leszámítva a tükörképem. Magamat látom benne; alacsony, vékony, szép az arca, dús a haja, jó a szexben, és jók a mellei. Az egyetlen különbség köztünk - a sok szőrön és egyéb más nemi jellegen kívül - , hogy kiderült, hogy én erős vagyok, két ember ereje van bennem. Helyette is erős lennék, ha lenne rá igény, de a démonaival nem tudom felvenni a versenyt. Fura az élet, ma megtanította, hogy nem is vagyok gyenge, ellentétben a szerelmemmel, és milyen piszok nagy munka egy párkapcsolat fenntartása. Bár mi, bakok munkamániások vagyunk... 

Akárhogy is vagyok most, életem legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb időszakát töltöttem Vele, sosem tudtam eddig, hogy engem így lehet szeretni, ilyen nagyon. Ezért örök hálám. S azt sem tudtam, hogy én is ennyire önzetlenül, "áldozatokat" hozva szeretnék valakinek mindent megadni. Egy újabb oldalamat ismertem meg. 

Mindennek ellenére biztosan tudom, hogy egyszer akkor is megadatik nekem is az a személyes csoda, hogy letelepedhetek végre, családot alapíthatok a párommal, lesz egy lányom, egy lakásom az áhított könyvtárszobámmal, és a jól megérdemelt lelki békémmel. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.