Ma van a születésnapod, és azt hiszem nincs is ennél megfelelőbb alkalom arra, hogy elmeséljem  mi mindenért vagyok hálás Neked.

Köszönöm, hogy vissza adtad a hitem, legfőképpen abban, hogy tulajdonképpen mégis csak érdemes adni, s Te is hozzám hasonlóképpen egy adakozó lélek vagy.

Köszönök minden egyes biztatást, odafigyelést, amit a még mindig rövid ismeretségünk alatt kaptam tőled. Minden egyes lelkesítő szavaddal inspirálsz, valószínűleg nem is sejted, hogy milyen ritkán kap ilyet az ember lánya. Imádom, mikor a legváratlanabb pillanatokban felhívsz - természetesen árad belőled a vidámság, az energia - , én pedig egy pici jó hírt mesélek, Te igazán szívből, őszintén örülsz nekem és a nevetséges kis sikereimnek. Néha, ilyenkor úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki jelest kapott az iskolában, s az ő "anyukáját" büszkévé tette. Késéssel ugyan, de ezt az érzést is végre megkaptam az élettől. Ajándék. 

Köszönöm, hogy közelebb hoztál ahhoz a számomra új felfogáshoz, mely a hiten, a reményen, az optimizmuson, és az univerzumunk energiáján alapul. Mindketten tudjuk, hogy még rengeteg dolgot, eszmét sorolhatnék fel. Tény, a mindennapi életemben nem sikerült beépítenem minden új tudásomat, ám az irányt már látom, alig észrevehetően, de haladok. A soha sem létezett hitemből - lehet ez akár magamba vetett, vagy egy bármely felsőbb rendű "dologban" - nehéz erős bástyát építeni.

Köszönöm azokat a feledhetetlen perceket, amikor felhőtlenül együtt nevetünk, vihogunk, röhögünk. Valójában ilyen vagyok, mint akkor, olyankor. Vagy legalábbis az a kedvenc énem.

Talán igazán soha sem akartál okítani, de azt hiszem mégis sikerült általad némi plusz bölcsességre szert tennem. Általad - és persze Steiner Kristóf Lélekbonbonjának köszönhetően - felébredt bennem a remény, hogy talán igaza lehetett Kiplingnek, mikor ama mondatott tette az egyik legfélelmetesebb kitalált négylábú szájába, hogy  "“Egy vérből valók vagyunk, te és én”, hisz "mi mind egyek vagyunk", és igaza lehetett Berg-nek is, a követőinek, Neked is, s mindenkinek, ki hisz abban, hogy valójában minden összefügg mindennel, mindenki kapcsolódik mindenkihez, és persze, hogy nincsenek véletlenek a világban, s most, miközben ma este is a könyvét lapozgatom, melyben Isten 72 "nevéről" mesél, rá kell eszmélnem, hogy Te már megtanítottad, megmutattad néhányukat. Egyszer még jó diákod leszek, csak még egy kicsit higgyél bennem. Köszönöm, hogy a lelkek hangja vagy és megosztod a fényedet.

Egy kedves ismerősöm, aki egyébként még  csak nem is sejti, hogy a bejegyzései, a gondolatai a világról micsoda inspirációt jelentenek számomra, a facebook üzenőfalán a következő sorokat osztotta meg:

"Egy újabb éjszaka mikor a Mamával álmodtam, mostanában valamiért ez különösen sűrűn előfordul, pedig már öt éve annak, hogy a mama meghalt. Vajon mit akar üzenni nekem? Mit nem látok meg, mit nem értek meg, amit ő már tud, én pedig még nem is sejtem? "

Én olyan nagyon mélységesen irigylem az Ő álmát, akármit is jelentsen! Pedig tőlem az irigység érzése általában igen távol áll.

Emlékszem, 13 éves voltam, amikor a mamámmal a halálról beszélgettünk, és, hogy vajon van e élet a halál után. Voltam olyan meggondolatlan, hogy az akkori fejemmel és a csekély kis eszemmel, azt kértem tőle, hogy halála után legyen kedves ne látogasson meg, és semmilyen formában ne jelentkezzen nálam, mert megijednék, esetleg még félnék is, és én nem így szeretném őt viszont látni. Nem akartam a jelenlététől félelmet érezni. Mindketten hittünk, hiszünk a szellemekben, a túlvilágban a magunk módján. Mama megígérte, hogy sem.milyen formában nem fog engem keresni, de majd figyel rám, bár abban pont soha sem hittem, hogy szeretteink a haláluk után tudnak ránk vigyázni.

16 éves voltam mikor a mama meghalt. Leukémiás volt, én meg önző és gyenge, ugyanis a betegsége utolsó hónapjaiban ritkán látogattam. Nehéz úgy volt úgy látni, olyan tehetetlenül, betegen, látni ahogyan szenved túl sok volt az akkori énemnek. Az, hogy akkoriban nem törődtem vele kellőképpen életem egy olyan óriási hibája, ami a legtöbb rossz döntéssel ellentétben helyrehozhatatlan.

Mindenesetre mama betartotta az ígéretét, soha sem "látogatott meg", de még csak álmomban sem, ami nem tudom hogy történhetett, talán az én hibám. A családom női tagjai mind álmodtak vele, csak én nem, pedig köztünk szoros volt a kapcsolat. Ősszintén sajnálom, hogy anno gyerek fejjel megkértem, hogy ne jöjjön hozzám vissza, nem álmodom vele, és nem üzen semmit, csak simán itt hagyott. Úgy látszik vannak dolgok, amiket nem tudok helyrehozni. 

Van néhány barátnőm, akik porrá alázták magukat minden önbecsülésükkel együtt a párjukért miatt, tipikusan azok a fajta nők voltak akkor, akik bármit megtesznek azért, hogy a szerelmük el ne hagyja őket. Sajnálom, és szégyellem, de mindig éreztem egy csepp sajnálatot és egy kis lenézést az ilyen női viselkedés iránt.

Emlékszem, egy Julinak - ő a "gyógyítóm", mondjuk úgy, hogy a bölcs természetgyógyászom - mondtam, hogy ha ilyen megalázó tud lenni a tényleges nagy szerelem, hogy olykor, mint például ezekben a szélsőséges helyzetekben maga a pokol - szenvedsz, sírsz, hisztizel - akkor köszönöm, nem kérek belőle és inkább eléldegélek életem végéig a fellángolások adta kis szeretet foszlányokból, de ezt a fájdalmat nem kérem cserébe azért kis jóért, amit viszonzásként kapok. 

A szerelem jó, van is rá igény, de a csendes nyugodt változatára vágyom. Nem akarom elveszíteni az eszem. Talán nem is merek elveszni ebben a teljesen ambivalens érzésben.

Az eddigi kétszemélyes bárkánk, vagyis a szerény háromszobás kispesti panelkuckónk  egy újabb fővel bővült, Imivel, az unokabátyámmal. Kicsit aggódtam, hogy milyen lesz ez az újabb változás a már megszokott kis nyugger életünkben, melyet a laktársak gyöngyével, a Bogival élünk. Megszoktuk már az élettársi viszony e nyugdíjas verzióját, erre most befogadtunk egy férfit, bár Imivel rövid távra tervezünk csak, mivel nemsokára külföldre távozik, mint a fiatal magyar értelmiségiek nagy része. Mondjuk valószínűleg ő egyébként sem tervezne velünk hosszú időre, már csak azért se, mert nem az a fajta, merthogy mi nők vagyunk, ő meg macsó férfi, aki  a nőkkel egészen egyedi kapcsolatokat ápol. Persze nem hosszútávon. Simán el tudnám képzelni, hogy pár hónap után egyszer csak az éj leple alatt távozik, de mivel megnyerő személyisége van, így mind hárman barátok maradnánk.

Eddig úgy néz ki, mindenki kijön mindenkivel, szeretet és béke honol otthonunkban. Bár Imit nem is lehet nem kedvelni, a személyiségével mindenkivel megkedvelteti magát. A költözés első estéjén természetesen italoztunk. Mi más is oldaná a feszültséget, a zavart és a gátlásokat, mint a bor?! Az alkoholt mindent feloldott.

Egyébként Imi jó arc, igazi bika csillagjegy, szívesen mutatom be a barátaimnak - bár ez néha olyan, mint egy szociológiai kísérlet - , kivéve, ha lerészegedett. Igazi minimalista macsó, eddigi életemben két ajándékot kaptam tőle; a 26. szülinapomra hozott nekem ajándékba egy kocka gesztenye masszát a hűtőjükből, a másik csodás meglepije a tőle tavaly kapott mellnövekedés serkentő bogyók, pedig akkoriban még majd másfél számmal nagyobb méretekkel rendelkeztem.

2012. december 14-étől folyamatos változások történtek az életembe.

Tavaly arany életem volt. Nagyrészt egyedül éltem egy V. kerületi szuper kis polgári lakásban. Élveztem mindennapját. Az egyedüllét számomra az abszolút szabadság időszaka volt, és persze kihasználtam, hogy a belvárosban élek, folyton mászkáltam, csavarogtam, éltem.

Aztán dobbantottam. Először lakást váltottam, majd munkahelyet. Persze mindkettőt kényszerből.

Az elkényeztetett egyszemélyes polgári létemet panelra cseréltem, ráadásul világvége előtt két sarokra élek, a XIX. kerületben. Lakótársaim is lettek, egy férfi - régi, kedves barát -  és egy nő - Bogi, aki nyilas - személyében, akik merőben más karakterek, mint én, vagy legalábbis az ember -én - azt hinné.

Nemrég óta már csak ketten éldegélünk itt, a Bárkánkban, Bogival. Rákényszerültünk, hogy kommunikáljunk is egymással, s ennek hatására kiderült, hogy tulajdonképpen kedveljük egymást. Emlékszem, egyszer hazamentem vidékre családot látogatni és chateltünk, talán a kettőnk között lévő távolság tette, és az, hogy írásban mindig is jobban kommunikáltam, de áradtak belőlünk a poénok és a monitor előtt szakadtam a röhögéstől, Bogika szintúgy, s a szmájli jeleken kívül csak ennyi üzenetet kaptam tőle: "Nahát, neked tök jó humorod van!". Nahát, végre észrevette! Kb hét együtt töltött hónap után.

Azóta felengedtem. Tudom, még tőlem is hihetetlenül sok időbe tellett, na de se baj, most már teljesen önmagamat adom, s azóta a napi egy röhögőgörcs nálunk garantált. Azt hiszem mára egészen baráti lett a kapcsolatunk. Nálam legalábbis az már a barátság jelei közé tartozik, hogy amikor Bogika szomorú már benne vagyok annyira a bizalmi körébe, hogy el szeretné mesélni, hogy mi a baj, én megkérdezem, hogy kér e egy pohár bort. Kiderült, hogy a különböző karakterek is remekül kitudnak jönni egymással.

Edina barátnőmmel ellátogattam abba a szörnyűséges Morrisons-ba, amely tele van fiatal kölykökkel, ahol is szerintem csak azok néznek meg engem, akiknek vagy anya komplexusa van, vagy az általuk elfogyasztott alkohol mennyiség nemcsak hogy megszépítette, de egyenesen meg is fiatalította az arcomat.

Érkezésünk után néhány perccel, de még az első koktél előtt, vagyis még abszolút józanon észrevettem egy pasit, nem akármilyet, a hely legjobbját. Tetőtől talpig férfi! Magas, kidolgozott izmos test, egy milliméteres haj, és egy olyan pimasz, csábos mosoly, amelynek 16-22 év közötti "nők" valószínűleg teljességgel képtelenek ellenállni. Még jó, hogy ebből én már kinőttem, és még tartásom is lett, na meg, ő túl szép. Így csak legyintettem rá, kikértem az italomat és tovább csevegtünk és néztük a fura tömeget.

Majd odalépett hozzám. Persze, hogy ittas volt! Mondjuk ki nem az egy olyan helyen, ahol 600 ft-ért adnak egy Long Island-et?!

- Helló. Te '76-ban születtél?

Elhűltem. Három másodperc alatt akadtam ki, szomorodtam el, teltem el önsajnálattal és dühvel. 

- Hogy mi?! Nem! Nem, nem '76-ban születtem, de kösz a feltételezést, és akkor szia!

- ...öööö...csak mert a haverokkal fogadtunk, mert rögtön észrevettelek, észrevettünk. Láttuk a tetoválásodat, a '76-ot. De én nem hittem..el... fiatalabbnak tűnsz. Szép vagy.

- Aham, csak amúgy ez nem egy rohadt hetvenhatos, hanem egy Bak!

- Öööö...jah, aha... az mi is?

- Hm. Oké. Szia.

És ezen a ponton feladtam az ismerkedést. Na jó, valójában csak a következő két órára, de félelmetesen kiábrándító, hogy már megint egy egyszerű férfi.

Jó, persze, tudom én, egy szórakozóhely, ahova egyébként sem az én korosztályom jár nem éppen alkalmas hely az ismerkedésre, na de akkor vajon hol ismerkedhet az ember majd harminc éves lánya?!

A tanulságom: még mindig az intelligencia egy férfi legszexibb tulajdonsága.

Köszönöm a családomat, anyát és apát, akik még mindig támogatnak.Köszönöm a már ugyan egyre kevesebb, ám annál nagyszerűbb barátaimat. Ők mind feltétel nélkül szeretnek.

Köszönöm az engem körülvevő remek embereket, kikből mostanság egyre többet van "szerencsém" megismerni.

Köszönöm, hogy észreveszem a múltban elkövetett hibáimat, s hogy még mindig van lehetőségem a gyakorlásra, a fejlődésre. 

Köszönöm, hogy képes vagyok észrevenni az apró örömöket, melyeknek szívből tudok örülni. 

Köszönöm, hogy bár tele vagyok problémákkal, még mindig hiszek.

Köszönöm, hogy áttudom érezni a hála és az öröm érzését. 

Voltam a Capa kiállításon. Meglepett. Nem pont erre számítottam, nem számítottam arra, hogy ilyen érzéseket hoz ki belőlem. Mármint persze, persze, remek fotós, világszínvonal, és mi, magyarok büszkék lehetünk rá, de az élete teljesen lenyűgözött. Ez az ember egyszerűen mindenhol ott volt! Körbeutazta a világ háborús övezeteit és együtt menetelt a katonákkal, mindent végig élt, amit ők is, de arcán mégis élete végéig megmaradt a magabiztosság, az önbizalom és az életszeretet. Ez az ember igazán élt! És ezt meg is akarta mutatni mindenkinek, mint ahogy azt is, mi zajlik a világban. Talán nem is sejtette, hogy képei még félévszád elmúltával is érdekelni fogják az embereket. Megmutatta a háborúk, a forradalmak arcait, a kisembereket az arcukon ülő érzelmekkel, reménnyel, fájdalommal, a játékkal, ami a háborúban is tud örömet okozni az embereknek.

Ott volt Normandiában a D-napon, Hollywood-ban ahol Ingrid Bergmant fotózhatta, Picasso személyes családi pillanatait is lencsevégre kaphatta, s olyan emberek voltak a személyes jó barátai, mint Hamingway és Steinbach. Mindenkit lenyűgözött. Most például engem is. Képes volt egy bőrönddel és egy fényképezőgéppel utazni két háborús övezet között, és végig csinálni mindazt, amit az országukat szolgáló katonák, átélt mindent, amit ők. S végül úgyis halt meg, mint ők. A halálban persze nem számít a hírnév, a dicsőség, a háborúban az élet ugyanúgy ér véget. Kioltják.

Bátor volt. Bár lehet nem ez volt a célja, s csak az eltökéltsége, és a hivatástudata tette azzá. Teljesen mindegy, most egy kicsit ő lett a hősöm. Egy csóró magyar bevándorló volt, kiből a világ egyik legismertebb és legelismertebb fotóriportere lett, és aki annyit élt, mint a fél ország együtt véve. Világfi, de mindvégig magyar.