A kis terápiámnak lassan vége, gyógyulófélben vagyok. Kivéve, amikor a régi szép együtt töltött időnkre gondolok, miközben a levelezéseinket, sms-einket olvasgatom, amelyekben azt hazudja, hogy nem tudna elhagyni, és velem tervezi az életét. Semmi kétség, hazudozó! Az emlékek nyugtatóak, de már már én sem tudom, hogy bennük élni öngyógyítás, vagy öncsonkítás e.

Néha még visszafogok esni, főleg esténként, tudom, és olyankor újra rá gondolok, a különböző szituációinkban, mint például, ahogy simogatom a tarkóját miközben vezet és mesél valami tök érdektelen dolgot számomra ismeretlen emberekről, és néha ilyenkor csak úgy a semmiből rám nézett, hogy azt mondhassa, hogy szeret. Valószínűleg tényleg nem teljesen normális. Mondjuk én sem. Szóval, ilyenkor majd mindig mosolygok, és közben azért azért bekönnyesedik a szemem, mert hát ilyenek ezek az emlékek. Kicsit utálom is őket, mert már csak emlékek. Remélem egyszer elfelejtem, teljesen kitörlődik a memóriámból, tudod, mint a Man in black-ben.

Ma hazafelé az irodából eszembe jutott egy rakás közhely, mint például, hogy az élet megy tovább, és mindennek oka van, és a sors is így akarta, na meg persze ez is egy jel, és istennek más tervei vannak. Elhatároztam, hogy hinni fogok nekik! Mindegyiknek. Rontani már úgysem tudok a helyzeten. Tehát, útközben eldöntöttem, hogy csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna, mintha túl lennék rajta, és akkor talán el is hiszem, hisz hogy is van ez, amire erősen gondolsz az a valósággá válhat. Így, eldöntöttem, hogy a utam hátralévő részét kiegyenesedve, emelt fővel járom végig, nem fogom tovább nézni a járdát! Felveszem újra az ajakpucsítós mosolyomat, és figyelek a lépteimre; hogy újra olyan igazán évisen, feneket riszálva. Kecsesen, nőiesen, magabiztosan. Egy régi kedves barátnőm szerint ez a védjegyem, senki nem tud így lépkedni, ilyen magabiztosan. Ez a színészet alapja. Ha nem is vagy jól, de nem engeded, hogy mások lássák. Eldöntöttem, szeretném megóvni a kisugárzásomat, és nem akarom elveszíteni a fényemet, ami már így is megkopott. Minél többet csalódok, egyre kevésbé leszek "én". Elszürkülök. Ezt nem hagyhatom. Szóval, ha holnap reggel felkelek, először is hálát adok, amiért újra van egy új napom, amikor minden más lehet, aztán felöltözöm csinosan, nőiesen, hisz attól, mert egyedül maradtam nem lettem özvegyasszony, majd szolidan, enyhén üzletiesen feltűzöm a hajamat, és kisminkelem magam, mert nő vagyok, ezt érezni is szeretném. Egy nőnek maradjon meg a méltósága, s a nőiessége. 

Már alig várom a reggelt! Külsőségekben mindent ott folytatok, mint amikor még volt kiért készülődnöm. Most magamért fogok, és mindenki másért. 

Új nap. Tiszta lap.

Tulajdonképpen hálás vagyok, mert amíg tartott, annyi szeretet kaptam, mint mástól például...nem, mint még soha senki mástól. És én ezért annyira hálás voltam, hogy viszonoztam ahogy csak tudtam. Ezt köszönöm. És türelmetlenül várom, hogy megtudhassam, hogy mi volt ezzel a leckém, mi a tanulságom. Talán az, hogy ez az egész olyan, mint egy könyv, amit meg kellene írnom. Olyan, akár egy Marian Keys könyv első fejezete, mikor a főhősnő "boldog" idilli életét mutatja be, hogy látszólag mindene megvan, de persze ez csak a látszat, mert a főszereplőt elhagyják, vagy megcsalják, de mindenképp magára marad, hogy valami új kezdődhessen, miközben jelleme erősödik, és talpra áll. Persze a vég garantált happy end; hősünk megtalálja amit keresett; karriert, nagy szerelmet, a gonosz, csalfa exet pedig okításképp dobja, mert neki már sokkal jobb. A különbség egyelőre csak annyi, hogy én visszafogadnám őt. Megmagyarázhatatlan, logikátlan egy hülyeség ez a szeretet! Mindenesetre bátor főhősnő leszek és újrakezdem. Talán külföldön. Mert ha már lúd legyen kövér és egyébként is, nulláról szép felállni. Egy fejezetnek vége, várom a folytatást.

( Kár, hogy a valóság az, hogy pokolian szenvedek, és vele akarom a folytatást. Legfeljebb valami beteg pszicho könyv lesz belőle)

Eddig igazán izgalmas májusunk van, igazán izgalmasan változatos időjárással.

Melegítek is magamnak egy forró teát. Pálinkával.

Érdekes, nekem ez az időszak mindig az újrakezdésről szól, pedig most már inkább folytatni szeretném, nem már megint előről kezdeni az egész karrier-szerelem keresés folyamatot. Tavaly ilyenkor szakítottam az exemmel, idén pedig e csodás időszakban engem tettek lapátra. Szóval, lehetne már június, de addig is; kiss my @ss, May!

Azért az egyért világ életemben büszke voltam magamra, hogy merek kockáztatni, és merek bátornak lenni. Nem félni. Nem félni. Mondok egy példát: szóval, most most igazán őszintén elmesélem és vállalom az pocsék érzéseimet, a jelenlegi bánatomat. Egyrészt, mert talán egyszer jókor, jó időben elolvas valaki, akinek a gondolataim segítséget jelenthetnek. Másrészt én ilyen végletekig őszinte figura vagyok, így érzem magam hitelesnek. Na meg, a helyzet az, hogy amint leírom az érzelmeimet, gépelés közben a megkerülhetetlen valósággá válnak, amellyel kénytelen vagyok szembe nézni, s mindezt a terápiát egészen addig fogom csinálni, míg a bennem lévő bánat fel nem szívódik. Gyermekkoromban sokszor csináltam valami hasonlót, mikor beütöttem magam, és belilult a sebem, addig nyomtam, amíg a fájdalom meg nem szűnt. Fura mód ez mindig hatott.

Szóval, az van, hogy elhagytak. Nem is akárki, és nem is akárhogy. Ez a férfi a másik felem volt, vagy legalábbis elhittem, hogy az, és tudja mit jelent a társ (partner, pár, szerelem, igazi, Ő) fogalma, hogy bajban is ott vagyunk egymásnak. Különleges volt. Mint én férfiban, csak ő zakkant (labilis, problémás, bogaras, komplexusokkal teli) én meg nem. Ezt leszámítva a tükörképem. Magamat látom benne; alacsony, vékony, szép az arca, dús a haja, jó a szexben, és jók a mellei. Az egyetlen különbség köztünk - a sok szőrön és egyéb más nemi jellegen kívül - , hogy kiderült, hogy én erős vagyok, két ember ereje van bennem. Helyette is erős lennék, ha lenne rá igény, de a démonaival nem tudom felvenni a versenyt. Fura az élet, ma megtanította, hogy nem is vagyok gyenge, ellentétben a szerelmemmel, és milyen piszok nagy munka egy párkapcsolat fenntartása. Bár mi, bakok munkamániások vagyunk... 

Akárhogy is vagyok most, életem legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb időszakát töltöttem Vele, sosem tudtam eddig, hogy engem így lehet szeretni, ilyen nagyon. Ezért örök hálám. S azt sem tudtam, hogy én is ennyire önzetlenül, "áldozatokat" hozva szeretnék valakinek mindent megadni. Egy újabb oldalamat ismertem meg. 

Mindennek ellenére biztosan tudom, hogy egyszer akkor is megadatik nekem is az a személyes csoda, hogy letelepedhetek végre, családot alapíthatok a párommal, lesz egy lányom, egy lakásom az áhított könyvtárszobámmal, és a jól megérdemelt lelki békémmel. 

Megtaláltam! Őt. De ne örüljünk, már el is veszítettem. Elhagyott.

A megismerkedésünk egy csoda volt, mint ahogy a kapcsolatunk egészen a végéig. Röhejes alig több, mint egy hónapot voltunk együtt. Vicces mi?! Minek sírok valaki után egy nyavalyás hónap után?

Ez volt a legjobb hónap, amit valaha is volt szerencsém átélni, és hihetetlenül nagy hálát érzek ezért, és mély fájdalmat egyszerre. 

Mindent megtettünk egymásért, testileg-lelkileg tökéletesen együtt működtünk. Hetekig szinte minden este hálát adtam, és megköszöntem amiért az ég (???) őt nekem ajándékozta. Pontosan ezért, mert hiszek azokban az idétlen hülye sorsszerű csodákban biztosan állíthatom, hogy ő hozzám illő, hozzám tartozik, ő a társam, csak most gyenge és vak. És hülye. Teljesen!

De Ő elhagyott. Mert nem tudja leküzdeni a démonjait, a múltját, és a segítségem nem kell neki. Hát igen, Bak, egyedül akarja megoldani a problémáit. Csak egyetlen probléma van ezzel, így mindketten egyedül maradunk, mindketten szenvedünk.

Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy valaha más férfival legyek, most, hogy tudom milyen A Tökéletes. Igen, mondom ezt mind úgy, hogy elhagyott és, hogy lelki problémái vannak. Akkor is. Ő..

Szóval, terápiába kezdek. Írás és menekülés. Talán megint ideje elköltözni, jó messzire, amilyen messze csak lehet, és mindeközben írni, írni és írni... Én Vele ellentétben bátor akarok lenni, nem félni az érzéseim, érzelmeim kitárulkozásától, elmondom mindenkinek: fájdalmat okozott a Férfi, akiről azt hittem a társam. Kiírom őt magamból, míg el nem múlik a szeretetem iránta.

Munkából hazafelé utazom a metrón. Itt, a föld alatt nagyobb a lélektelen szürkeség, mint amit fent a időjárás okoz. De nekem jó kedvem van. Úgy érzem, mintha én szivárvány színekben ragyognék, miközben mindenki más bágyadt és hamuszürke.

Csak állok a kocsi koszos falának dőlve, igyekszem összehúzni magam, hogy  a megindult a délutáni tömegárad következtében minél kevesebb emberrel keljen érintkeznem. Tudomást sem véve a megállókról magamba szálltam az élet nagy kérdéseivel, mit az újdonsült "mentorom" ajándékozott búcsúként, leckeként nekem. Váratlanul a semmiből megcsap a vattacukor illat. Hmmm, málna és vanília. Hirtelen az arcomba vág egy kép egy ismerős helyről, érzésről. Három varázslatos másodpercre tisztán látom magam előtt az otthoni, piliscsévi búcsúnk ünnepét, a teret a fényes szeptemberi langyos napsütésben. Olyan valóságos, szinte érzem magamon a kellemes 20 fokot. Egészen idáig nem is tudtam, hogy ez az emlék, a búcsú számomra fontos, és, hogy a vattacukor illatával párosítom. Talán mert kisgyerekként folyton faltam, nem is az íze miatt, inkább csak a vele való játék kedvéért. Becsukom a szemem és egy mélyet szippantok az illatból. Hmm...otthon...meleg. Azt hiszem gyakrabban kellene hazajárnom. 

Kinyitom a szemem. Az illat egy férfié, illetve a parfümjéé. Milyen romantikus is lenne, ha meglátnám, és azt mondhatnám, hogy "Ő az!". De persze nem, a férfi csak egy szimpatikus arc a tömegből, semmi több. Ideje felébredni, le kell szállnom. Azért, az ajtóhoz tolongva egy pillanatra ránézek, biccentek a fejemmel és rámosolyodom, amolyan "köszönöm az élményt"-ként.

Olykor üzeneteket kapok számomra teljesen ismeretlen férfiaktól, s állításuk szerint csinos vagyok és hmmm, de megmozgattam a fantáziájukat és kezdhetnénk valamit egymással. Az ágyban. Vagy akárhol bárhol bármikor.

Na ne!

Ez komoly? Mi történt? Mikor változtak meg a dolgok ennyire? Úgy értem valamikor történnie kellett valaminek a két nem között amiért egyszer csak elmaradt az udvarlás, mint olyan, és a felületes kapcsolatok kezdtek el dominálni.

Köszönöm, nem érdekelnek a kalandok. Ám sajnos a mai férfiaktól nehéz elvárni bármi mást.

 Talán tényleg, mi nők rontottuk el ezt valahol. 

Romantikát akarok. Sőt, követelem - könyörgöm - térjen vissza az életembe!

Idén nincs bajom a Valentin nappal. Úgy döntöttem szemléletet váltok, mert tulajdonképpen, ha globálisan nézem a dolgot a szerelem szép.

Emlékszem, egyszer láttam egy két férfi közötti esküvőt (igen, Steiner Kristófékét). Csodás volt! Ahogy egymásra néztek látszódott rajtuk az őszinte szeretet.Számomra mindig is lényegtelen volt, hogy éppen férfi szeret férfit, nő nőt, vagy férfi és nő szereti egymást. Kérdem én, nem teljesen mindegy, hogy milyen neműek élnek párkapcsolatban egymással, ha egyszer szeretik egymást?! A szeretet, a szerelem, az érzelmek pedig ugye nem döntés kérdése.

Lehet fura tőlem, hogy nem a szokásos flegmaságommal és cinizmusommal reagálok e amúgy teljesen felesleges "ünnepnapra". Régen febr. 14-re úgy gondoltam, karácsonyra; ne kötelezettségből akarjuk megünnepelni a másik iránt érzett szeretetünket, szerelmünket, hanem eleve mindig észben kéne tartanunk és ünnepként kezelnünk akárhányszor csak a számunkra oly fontos személlyel vagyunk. Naivitás. A hétköznapok nem ilyenek. Sűrűek, gyakran szürkék, problémásak, zsúfoltak, melósak,szóval, talán nem olyan rossz az, hogy van az évben egy-két nap, ami szeretne minket rákényszeríteni, hogy gondoljunk a másikra és ünnepeljünk. 

Tudod, azt hiszem az emberek gyakran összekeverik az egyedüllét és a magány fogalmát.

Sokat vagyok egyedül mostanság. Semmi különös, csak éppen így alakult. Persze regélhetnék, hogy mert pár baráttal, és "baráttal" eltávolodtunk egymástól, és sokat dolgozom és stb., de ez mind nem számít, irreleváns információ. A lényeg az, hogy cseppet valóban egyedül maradtam, de tudod mit, ez nem baj. Van néha ilyen. Jó ez az időszak és kell, és fontos is, meg kell élnünk, sőt, mindenkinek meg kellene, a kapcsolatfüggőknek kiváltképpen, hisz erősít. De percet se aggódj, nem vagyok én magányos, vagy ilyesmi, jól vagyok, vannak szeretteim, vannak barátaim, csak kevesebb. De talán mindig is ennyi volt, csak eddig nem vettem észre.

Szerencsés vagyok; jól kijövök önmagammal. Mert megtanultam. Valószínűleg ezért sem vagyok magányos, és ezért vagyok képtelen unatkozni, na meg persze azért sem, mert van néhány remek barátom, s egy halom könyvem. Tavaly, mikor véget ért a kapcsolatom elkezdtem menekülni, talán részben önmagam, és részben az egyedüllét elől, így "kapcsolatokba" rohantam, és persze kerestem a szórakozási lehetőségeket, a bulikat. végül az élet úgy hozta, hogy ugyanazzal a férfival ismét összejöttem, bár május környékén ismét véget ért a viharos ámde szenvedélyes kapcsolatunk, de szerencsémre most minden másként alakult. Már remekül kijövök önmagammal. Kedvelem magamat. Már nem menekülök. Eltudom tölteni az időt magammal anélkül, hogy üres magányt éreznék. Kár, hogy erre az emberek óriási hányada képtelen, inkább hazudnak maguknak. Elégedettséget, boldog párkapcsolatot, emberek társaság szeretetét színlelik, igénylik, vagy bekapcsolják a tv-t, rádiót, csak nehogy egyedül maradjanak a gondolataikkal, különben még kénytelenek lennének unalmukban önvizsgálatot gyakorolni, és hát ki is szeretne szembenézni a hibáikkal? A gyávák biztosan nem. 

Hiszem, hogy kell egy olyan időszak, mikor egyedül vagyunk. Nincsen ezzel baj. Használd ki, ismerd meg önmagad, a hibáidat is, szerezz egy képet önmagadról. Néha magam vagyok, néha nem, olykor vannak körülöttem, jó estben barátok, a családom, ha pechem van akkor éppen álbarátok. Ezzel sincs baj. Ilyen az élet. Mindig minden rendben van.