Reggel egy régebbi írásomat szerettem volna közzétenni egy oldalon, ami volt olyan kedves, s  szeretettel várta az én teljesen amatőr írásaimat. Válogattam, formáztam, szerkesztettem, minden stimmelt, csupán egy kép kellett az én (szinte) Tökéletes Publikált Cikkemhez. Tehát, én, a 21. század gyermeke a google segítségét kértem, és láss csodát pont megtaláltam a riportom szereplőjének fotóját alatta ismerős szavakkal. Gondoltam, hmm, ha más is írt róla, így lehet már nem is lesz olyan érdekes az én kis irományom, a biztonság kedvéért olvassuk csak el a hozzátartozó cikket. Az én szavaimat, mondataimat láttam viszont! Amit én írtam. Minden ugyanaz, néhány mondattal kiegészítve és pár fotóval megspékelve. Valakinek, aki ráadásul a szakmában ismert fotóriporter volt képe leközölni az én írásomat. 

Emberünk már egy ismert riporter - újságíró, blogger -, s úgy merte az én teljes anyagomat felhasználni, hogy még csak át sem írta, és sehol egy hivatkozás arról, hogy azok bizony nem az ő szavai. Neki már az a szakmája, azzal foglalkozik, amivel én csak szeretnék. Vagyis etikátlan ez az egész. Remek dolog, hogy valahol megjelent egy írásom, ráadásul az adott oldalnak nagyobb az olvasóközönsége is, mint az én szerény kis csokiscsülkömnek, ám ez így egész egyszerűen nem fair. Egy újabb eset, ami elvette a szakmától a kedvemet. De leginkább az emberekbe  vetett maradék hitemet.

Azok az én gondolataim voltak! Az enyémek. Csakis. Az én munkám volt, amely az én emlékeimből fakadt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.