A kis terápiámnak lassan vége, gyógyulófélben vagyok. Kivéve, amikor a régi szép együtt töltött időnkre gondolok, miközben a levelezéseinket, sms-einket olvasgatom, amelyekben azt hazudja, hogy nem tudna elhagyni, és velem tervezi az életét. Semmi kétség, hazudozó! Az emlékek…

Megtaláltam! Őt. De ne örüljünk, már el is veszítettem. Elhagyott. A megismerkedésünk egy csoda volt, mint ahogy a kapcsolatunk egészen a végéig. Röhejes alig több, mint egy hónapot voltunk együtt. Vicces mi?! Minek sírok valaki után egy nyavalyás hónap után? Ez volt a legjobb…