Ülök a metrón és olvasom a Szürke 50 árnyalatát. Ezt a naiv szerelmes, bolond nőt... nos, az ilyenek miatt olvasok igen ritkán mega sikeres amerikai bestsellereket. Dühítő és idegesítő ez a karakter. De valamiért mégis rohadt nehéz letenni ezt a könyvet. Tudni akarom mi lesz a főhősnővel, aki egyébként ritka unalmas és akárcsak ő, én sem értem mit lát benne Grey. Írok majd róla egy kritikát.

Néha felpillantok, hátha látok ennél a 800 oldal közhelynél valami érdekesebbet. És igen. A szomszéd kocsiban ott szerencsétlenkedik egy volt kollégám. Ajjaj, csak észre ne vegyen, nincs kedvem jópofizni. Fura srác ült le velem szemben, vagy csak nekem tűnnek annak ezek a kis divat bohócok. Ezek a mai kölykök.. Felvesz egy dekoltáltabb felsőt, mint amilyeneket én hordok és azt hiszi, hogy férfias. Pedig nem. Hoppá, rám mosolyog! Mármint ez az a magabiztos félszájas vigyor. Ez azt hiszi nézem! Engem aztán nem fog zavarba hozni, elfordítom a fejem, és flegmán tovább nézelődöm.

Hm, hát ők a kölyök mellett? Két öreg forma bújik?! De liberálisak vagyunk. Ó. Nem. Egyikük nő, mármint egy idős nő, csak hát az idő vasfoga átkozottul hat a nőiességre! Bár ahogy elnézem, fontosabb dolga is lehetett, mint hogy "adjon magára", a csuklóján szalag, most jöhetett a kórházból. Megviseltnek, fáradtnak látszik, a férje is.

Össze vannak fonódva, biztosan nagy baj lehet. A nő a sor szélén ül, férje mellette áll, lábával a csomagokat tartva, s közben görnyedve hajol a nejéhez, hogy ölelhesse. Fejét az asszony fejére helyezi, két karjával pedig öleli, s néha ad egy őszinte csókot a homlokára. Tehát ilyen a házastársi gondoskodás. Én még csak nem is sejthetem mekkora szeretet lehet köztük. Amolyan szomorúan édes a látványuk, nem is tudom eldönteni, hogy elkeserít a valószínűleg keserű sorsuk, vagy inkább csak jól eső érzéssel kellene eltöltenie egy olyan pár látványa, akik valószínűleg már több évtizede együtt vannak, és még mindig szeretetben.

Rajtuk maradt a tekintetem. Ahogy bambulok érzem, ahogy könnyel telik meg a szemem. Ne, ki ne csorduljanak, annyira abszurd lenne! Megrázom a fejem és elfordulok. Magam sem értem miért is zaklatott fel a házaspár látványa. Biztosan csak túl empatikus vagyok, meg túl érzékeny. Ez a legrosszabb tulajdonságom. De ők, a látványuk.. hat rám, mint a művészet.

Inkább felfelé nézek, régi módszer; ilyenkor a könny visszacsúszik a helyére, a szemembe.

Határ út. Végre! Leszállhatok. Ó, ők is. Előre engedem őket. Az öreg egyik kezével a csomagjaikat húzza, a másikkal a neje kezét fogja és sietségre noszogatja. Van bennünk valami fajta abszurd báj. Nézem, ahogy előttem haladnak, most már mosolygok. Megnyugtat, hogy a saját szemeimmel láthatom, hogy van egy életen át tartó szeretet és összetartás. Eszembe is jut közhelyek sora, hogy a szépség nem minden, a szépség elmúlik és a belső értékek fontosabbak. Rühellem a közhelyeket, de ritkán tévednek.

( Egyébként mindenkinek szívből ajánlom Michael Haneke: Szerelem c. filmjét, isteni!)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.