Nem szeretem a depressziós embereket. Sőt, mondhatni gyengének találom őket. & Igen, tisztában vagyok azzal, hogy ez egy betegség és júj, szegények, sajnáljuk őket, de van 1-2 ismerősöm, akik megőrjítenek azzal, hogy valamilyen problémájuk van, és rögtön befordulnak, mindenkit kizárnak és óriási nagy önsajnálatba fulladnak.

  Nincs olyan, hogy az ember ne tudja összeszedni magát! Mert muszáj. Én legalábbis úgy fogom fel a dolgokat, amikor éppen padlón vagyok – úgy igazán lent -, hogy ez csak egy ilyen időszak, ami elmúlik. Volt már ilyen és valószínűleg lesz is még ilyen, de ez csak egy átmeneti állapot.

   Hidd el, cseppet sincs tökéletes életem, sőt! Annyi mindent elrontottam és a mai napig is elrontok, hogy néha még rá is csodálkozom, hogy vajon miért nem szedem már össze magam és miért hibázok ennyit, ha egyszer tudom a jó utamat és tudom, mit kellene tennem! Egyébként tudom a választ, hiszen rendelkezem kellő önismerettel. De talán pontosan ezért, mert tisztában vagyok magammal, a dolgaimmal, a hibáimmal nem bántok meg mást, nem lépek le hirtelen mások életéből. Bár érteném, hogy miért olyan emberektől kapom mostanában sorozatosan a pofonokat, akik nekem fontosak és ők is ezt mutatják felém, hogy fontos vagyok nekik, de ennek én már nem tudok hinni.

Hány esélyt érdemel egy ember? Hányszor bánthat meg minket, és hányszor bocsáthatunk meg? Ha nem adjuk meg x-edjére is az újabb esélyt, tudunk e nélküle élni, mármint teljesen élni, hiányérzet nélkül? & ezeken Ő miért nem gondolkodik???

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.