Szinte mindannyiunkat megbántottak már, sebett ejtettek rajtunk, cipeljük a batyunkat, a múltunkat. A kérdés az, hogy a legutóbbi pofáraesés után idővel letudjuk e tenni a csomagunkat, egy megkönnyebbült mosollyal konstatálni, hogy ok, túl vagyunk rajta, elfelejtjük a régi dolgok fájdalmait, és alig várjuk az új ismeretséget, kalandot, randit és a következő embert, aki szeret mineket, és mi pedig nem félünk ezt viszonozni.

Nehéz elfeledni a múlt sérelmeit, előre nézni és minden új kapcsolatnak megadni a lehetőséget, hogy talán Ő az. Beengedjük Őt a mindennapjainkba, megbízunk benne.

Elvárások nélkül.

Félelem nélkül.

Anélkül, hogy azon gondolkodnánk, mi van, ha. Mi van, ha Ő is meg fog csalni? Ha Ő is el fog hagyni? És, ha így lesz, fájni fog? És addig is, szeret? Tényleg?

Igen, ha egyszer majd Ő sem lesz mellettünk fájni fog. De semmi gond, majd legközelebb, és ez így megy majd egészen addig amíg sikerül valaki mellett letelepednünk, valakit a társunká fogadnunk, vagy amíg ki nem égünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.